2014. október 18., szombat

Borzalmak az erdő mélyén

Elkezdtem írni egy történetet, mert abban a pillanatban a fantáziám áldott lelki állapotba került és jöttek az ötletek, aztán később ráeszméltem, hogy a folytatáshoz már nincs ötletem. Lehet majd egyszer folytatom, addigis itt a már meglévő részlet, hátha valakinek tetszik.


Borzalmak az erdő mélyén

 Recsegtek a lábunk alatt az elszáradt falevelek, amint zombiként vonszoltuk magunkat a tanárnő után és cask néztük a leveleiket hullató fákat.
-Meddig kell még gyalogolni? – szólalt meg egy hang – Annyit járkáltunk, üljünk már le pihenni.
-Ne nyávogjatok annyit! – szólt rájuk a tanárnő – Úgy csináltok, mintha soha nem voltatok volna osztálykiránduláson.
-Pontosan hova is megyünk?
-Majd meglátjátok.
Ahogy tovább kullogtunbk a tanárnő után a hatalmas erdőben, egy rémült hangot hallottam:
-Uram Isten! Mi az ott?
-Mi a baj?
-Találtunk egy hullát.
-Micsoda? – rohant oda a tanárnő.
A társaságon sírí csend söpört végig.
-Ne érjetek hozzá!
A halott nőt szögesdróttal kötözték egy fához. A teste tele volt vágásokkal. Férgek és hangyák mászkáltak rajta, majd egy pók mászott ki a szájából. A szemét kiszúrták, a hasát felvágták, a ruhája szakadt volt és vér borította. Az arcán látszott a kín, a fájdalom, amit átélt a halála pillanatában.
A tanárnő a szívéhez kapta a kezét, majd elhesegetett minden kíváncsiskodó diákot.
-Menjünk innen! – kiáltott a tanárnő. Nem tudtam eldönteni, hogy a félelmet, a szánalmat, az undort vagy a dühöt hallom a hangjában.
Mindenki cask állt dermedten, a halott nőt bámulva, mintha nem is hallották volna.
-Nem hallottátok?
Épphogy cask terelni nem kellett őket, mint a bárányokat.
Miután elindultunk néhányan vissza-vissza néztek, pedig még mindig halálos rémület ült rajtuk a meggyalázott holttest láttán.
 Én hátul maradtam. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de vissza akartam menni egy pillanatra. Úgysem vennék észre, ha egy percre lemaradnék. Majd azt mondom, hogy kibomlott a cipőfűzőm. Úgyis cask néhány méterre van.
Fogtam magam és csendben visszamentem.
 Hogy képes egy ember ilyen szörnyűséget tenni? Mennyi fájdalma lehetett mielőtt meghalt? Meddig haldokolt? Láttam, ahogy a férgek rágják a megcsonkított testet, és ahogy néztem, átfutott az agyamon, hogy akár én is lehetnék ott. Miközben ezen merengtem, úgy láttam, hogy megmozdul a feje. Nem nagyon, épp cask egy kicsit. Akár képzelhettem is… de nem képzeltem. Egy erőtlen nyögést hallottam, majd felsóhajtott.
-Mi a…. ? - hátrahőköltem. Már épp el akartam futni, amikor kinyitotta a szemét és egyenesen rám nézett. A hideg végigfutott a hátamon, a karom libabőrös let, a szívem hevesebben vert, mint életem során bármikor, a gyomrom bizsergett. Amilyen gyorsan tudtam, elfutottam. Csak úgy gyűrtem magma alá földet. Kavarogtak a fejemben a gondolatok, úgy féltem, mint még soha.
-Mi volt ez? Még él? Az nem lehet, hiszen az előbb teljesen mozdulatlan volt és nem is lélegzett. A belei kilógtak a ruhái alól, és egy ilyen vérveszteséget nem lehet túlélni! - Egyre gyorsabban próbáltam futni, de egy kőben megbotlottam és hasra estem. Felhorzsolódott a térdem és a szám is kihasadt. Figyeltem, ahogy a számból kicsorduló vér lecsorog a földre. Felálltam, majd lesepertem a fuhámat. Elszáradt levelek és faágak darabkái hullottak a földre. Csak akkor fogott el az igazi rémület, amikor észrevettem, hogy az osztálynak hűlt helye.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése