Eljött az óra.
Ennyi volt megírva.
A torkom elszorul,
Lábam alól egy szék kihull.
Csuklómat nem mozdíthatom,
Oly szoros a kötél,
Mely nyakamat átölteli.
Sírnék, ha tudnék,
De már képtelen vagyok.
Szeretném hogy fájjon,
De már nem fáj.
Csupán a gyűlölet mérge kínoz,
Mit lenyelni nem tudok.
Csak egy perc,
Tán annyi sem volt.
Már nem szorít a kötél.
Már nem fuldoklom.
Csak lógok meredten, kihűlhve,
Lógok egy fáról.
így kellett eltűnnöm,
Mélységesen megalázva,
Egy vastag ágról lelógatva,
Mint holmi bábjáték.
Ez járt nekem.
Leengednek a mély gödörbe,
Föld darabok hullanak a fejemre.
Ott állsz te.
Csak nézel rám kárörvendve,
Hisz ezt vártad egész életedben.
Csak állsz ott, és nézel engem,
De azt kívánom,
Bár csak állnék ott én, s nézhetnélek téged!
De tudod...
Én már nem érzek többé.
Te viszont szenvedhetsz örökké.
Hóhérom voltál, elég átok néked,
Hogy kezedhez tapadt vérem,
S büntetésed békjóit le nem vetheted,
De egy percig se félj!
ígérem, visszajövök érted.
