2014. október 24., péntek

Séta a temetőben 2 (őszi képek)

Az előző hasonló bejegyzés nagy sikernek örvendett, és ígértem, hogy hozok még temetős képeket.

Már írtam, hogy amióta megkezdődött az iskola, alig van szabad időm. Ma egy órával hamarabb elengedtek, és mivel úgyis útba esik, gondoltam benézek a temetőbe és csinálok néhány képet.

Megjegyzem, hogy furán néztek rám az emberek. Hogy is nézhetnének egy fekete kabátos, bakancsos, nyakörves lányra, aki egy esős nap épp a temetőből jön kifele?


2014. október 18., szombat

Borzalmak az erdő mélyén

Elkezdtem írni egy történetet, mert abban a pillanatban a fantáziám áldott lelki állapotba került és jöttek az ötletek, aztán később ráeszméltem, hogy a folytatáshoz már nincs ötletem. Lehet majd egyszer folytatom, addigis itt a már meglévő részlet, hátha valakinek tetszik.


Borzalmak az erdő mélyén

 Recsegtek a lábunk alatt az elszáradt falevelek, amint zombiként vonszoltuk magunkat a tanárnő után és cask néztük a leveleiket hullató fákat.
-Meddig kell még gyalogolni? – szólalt meg egy hang – Annyit járkáltunk, üljünk már le pihenni.
-Ne nyávogjatok annyit! – szólt rájuk a tanárnő – Úgy csináltok, mintha soha nem voltatok volna osztálykiránduláson.
-Pontosan hova is megyünk?
-Majd meglátjátok.
Ahogy tovább kullogtunbk a tanárnő után a hatalmas erdőben, egy rémült hangot hallottam:
-Uram Isten! Mi az ott?
-Mi a baj?
-Találtunk egy hullát.
-Micsoda? – rohant oda a tanárnő.
A társaságon sírí csend söpört végig.
-Ne érjetek hozzá!
A halott nőt szögesdróttal kötözték egy fához. A teste tele volt vágásokkal. Férgek és hangyák mászkáltak rajta, majd egy pók mászott ki a szájából. A szemét kiszúrták, a hasát felvágták, a ruhája szakadt volt és vér borította. Az arcán látszott a kín, a fájdalom, amit átélt a halála pillanatában.
A tanárnő a szívéhez kapta a kezét, majd elhesegetett minden kíváncsiskodó diákot.
-Menjünk innen! – kiáltott a tanárnő. Nem tudtam eldönteni, hogy a félelmet, a szánalmat, az undort vagy a dühöt hallom a hangjában.
Mindenki cask állt dermedten, a halott nőt bámulva, mintha nem is hallották volna.
-Nem hallottátok?
Épphogy cask terelni nem kellett őket, mint a bárányokat.
Miután elindultunk néhányan vissza-vissza néztek, pedig még mindig halálos rémület ült rajtuk a meggyalázott holttest láttán.
 Én hátul maradtam. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de vissza akartam menni egy pillanatra. Úgysem vennék észre, ha egy percre lemaradnék. Majd azt mondom, hogy kibomlott a cipőfűzőm. Úgyis cask néhány méterre van.
Fogtam magam és csendben visszamentem.
 Hogy képes egy ember ilyen szörnyűséget tenni? Mennyi fájdalma lehetett mielőtt meghalt? Meddig haldokolt? Láttam, ahogy a férgek rágják a megcsonkított testet, és ahogy néztem, átfutott az agyamon, hogy akár én is lehetnék ott. Miközben ezen merengtem, úgy láttam, hogy megmozdul a feje. Nem nagyon, épp cask egy kicsit. Akár képzelhettem is… de nem képzeltem. Egy erőtlen nyögést hallottam, majd felsóhajtott.
-Mi a…. ? - hátrahőköltem. Már épp el akartam futni, amikor kinyitotta a szemét és egyenesen rám nézett. A hideg végigfutott a hátamon, a karom libabőrös let, a szívem hevesebben vert, mint életem során bármikor, a gyomrom bizsergett. Amilyen gyorsan tudtam, elfutottam. Csak úgy gyűrtem magma alá földet. Kavarogtak a fejemben a gondolatok, úgy féltem, mint még soha.
-Mi volt ez? Még él? Az nem lehet, hiszen az előbb teljesen mozdulatlan volt és nem is lélegzett. A belei kilógtak a ruhái alól, és egy ilyen vérveszteséget nem lehet túlélni! - Egyre gyorsabban próbáltam futni, de egy kőben megbotlottam és hasra estem. Felhorzsolódott a térdem és a szám is kihasadt. Figyeltem, ahogy a számból kicsorduló vér lecsorog a földre. Felálltam, majd lesepertem a fuhámat. Elszáradt levelek és faágak darabkái hullottak a földre. Csak akkor fogott el az igazi rémület, amikor észrevettem, hogy az osztálynak hűlt helye.

2014. október 13., hétfő