2017. december 3., vasárnap

Hóhéromhoz (saját vers)


Eljött az óra.
Ennyi volt megírva.
A torkom elszorul,
Lábam alól egy szék kihull.
Csuklómat nem mozdíthatom,
Oly szoros a kötél,
Mely nyakamat átölteli.

Sírnék, ha tudnék,
De már képtelen vagyok.
Szeretném hogy fájjon,
De már nem fáj.
Csupán a gyűlölet mérge kínoz,
Mit lenyelni nem tudok.

Csak egy perc,
Tán annyi sem volt.
Már nem szorít a kötél.
Már nem fuldoklom.
Csak lógok meredten, kihűlhve,
Lógok egy fáról.

így kellett eltűnnöm,
Mélységesen megalázva,
Egy vastag ágról lelógatva,
Mint holmi bábjáték.
Ez járt nekem.

Leengednek a mély gödörbe,
Föld drabok hullanak a fejemre.
Ott állsz te.
Csak nézel rám kárörvendve,
Hisz ezt váratd egész életedben.

Csak állsz ott, és nézel engem,
De azt kívánom,
Bár csak állnék ott én, s nézhetnélek téged!
De tudod...
Én már nem érzek többé.
Te viszont szenvedhetsz örökké.

Hóhérom voltál, elég átok néked,
Hogy kezedhez tapadt vérem,
S büntetésed békjóit le nem vetheted,
De egy percig se félj!
ígérem, visszajövök érted.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése